A kor, amely csaknem eltörölte azt, amik és akik vagyunk…
Az elfelejtett „sötét” VII. század…és a kereszténység megmaradásért folytatott drámai küzdelme – a kor, amely majdnem eltörölte azt, akik és amik vagyunk…
„Ó, nyomorúságos kor, mely megfoszt bennünket egy hatalmas Egyház oltalmától! Mely városban találunk immár menedéket, amikor azt látjuk, hogy a népek feje nélkülöz minden emberi és isteni segítséget, mert nyíltan megvallva: a Birodalom bukásakor Róma elvesztette Alexandria egyházát, kicsúszott a kezéből Antiochia, nem szólva Afrikáról és Ázsiáról. Lám már Európa is távolodik tőle, Konstantinápoly egyháza valósággal köddé foszlik, Hispánia szíve pedig nem ismeri többé törvényeit. Ez olyan szétválás, amilyenről a népek és egyházak apostola beszélt. Az Antikrisztus eljövetele közelinek tetszik…” (II. Szilveszter pápa)
II. Szilveszter pápa az ezredfordulón összegezte az előző évszázadok gyászos eredményét, a keresztény világ kétségbeesésre okot adó helyzetét. Valóban, ha az Úr 600.évében, a népvándorlás viharainak pillanatnyi elcsendesedésekor körbe tekintett, a keresztény világ helyzete korántsem volt reménytelen: a Földközi-tenger térségét keresztény germán királyságok és a Bizánc ellenőrizte, az írek kelta kultúrájukkal átitatott keresztény hitükkel új lendületet adtak az északon végzett missziónak. A keresztények hite kitartóan terjedt a Perzsa Birodalomban és a selyemút mentén elérte Kínát, míg délen behatolt Arábiába, a Szahara berber és tuareg törzsei közé, és meghódította az Etióp-magasföldet. Igaz, az évszázadok óta húzódó gazdasági visszaesés, a teológiai viták nyomán fellépő politikai viharok jócskán árnyalják a képet, de a század első évében senki sem mondta volna, hogy a század nem a keresztényeké lesz. Nem így lett.
A Konstantin kora óta „diadalmas” egyház ismét a szenvedés korába lépett. A katasztrófa 602-ben – ebben a szintén elfeledett évben – kezdődött, amikor a keletrómai hadsereg fellázadt és az őrizetlenül hagyott, féltve őrzött dunai határon áttörve a pogány avarok, s a nyomukban haladó szlávok elözönlötték a Balkánt, miközben a perzsák meghódították a keleti tartományok nagy részét. Herakleiosz császár (610-641) „herkulesi” erőfeszítéssel még helyreállította a birodalmat, de a huszonhat éves küzdelemben kimerült nagyhatalmak – Perzsia és Bizánc – képtelenné váltak az ekkor teljesen váratlanul meginduló sivatagi vihar, a Mohamed hitét valló arab törzsek támadásának feltartóztatására.
Az arab hódítás drámai változásokat idézett elő a keresztények életében, darabokra törte a megszokott római világ maradékát és csaknem egy évezredre behatárolta a megmaradt keresztény világ geopolitikai lehetőségeit. A (szabad) keresztény világ egy dinamikusan terjedő közösségből - a nagy földrajzi felfedezések koráig - Eurázsia legnyugatabbi „félszigetére” szorult vissza - évszázadokig a puszta létéért küzdve - míg az iszlám az arab hódítás következtében megszerezte az akkori világ leggazdagabb térségeit és ezzel egy évezredre rendkívül gazdag erőforrásokhoz jutott.
A keresztények többsége a keleti nagyvárosok, a keresztény világ vallási – kulturális központjai – öt patriarkátusból három – az idegen uralom alá kerülve elvesztették vezető szerepüket, közösségeik fokozatosan elsorvadtak, illetve bezárkózva a túlélésre rendezkedtek be. A megmaradt „keresztény Nyugat” és a Bizánci Birodalom társadalmai az arab hódítás feltartóztatása érdekében hihetetlen áldozatokat hoztak és a győzelem érdekében meghozott radikális döntések mély változásokat idéztek elő a „szabad Európa” életében. Erről a küzdelmes, sok szempontból méltatlanul elfeledett és lebecsült korszakról szól az előadás.
