A költői mesterségről
(A költészet világnapján)
Legyen bármi a forma, tartalom:
nem zárkózik el egytől sem dalom.
Lehet a téma csillag, svábbogár,
elfojtott sóhajtás, zajos lokál,
akármelyikben otthonos vagyok:
mindegy, hogy pokol, vagy menny, mely ragyog!
S jöhet a jambus, amely nem ereszt,
az elmélázó, csábos anapeszt,
a trocheus, amely ereszkedő,
a daktilus, mely fut, mint az idő;
lépegethet a lusta spondeus,
s vágtázhat a sprinter pirrichius!
Sorjázhatnak, nálam ez megszokott,
ilyen meg olyan antik versszakok,
mindenféle szabállyal megkötöttek:
hadd legyen a versem jól megkötött eb!
Sapphói strófa? Vagy alkaioszi?
Nekem ez is, meg az is megteszi!
S itt van még a hangsúlyos verselés,
ami már-már passzió, kedvtelés:
legyen bármilyen a sor üteme,
megállapítható: magyar zene!
Dicsérem is elégszer, s mindig okkal –
most például komótos jambusokkal.
Lehetett volna formám bármi más,
valami mívesebb is, nem vitás,
de ezt kívánta most a tartalom,
így azután jambikus lett dalom…
S az, hogy milyen lesz a következő,
nem tudható – sőt nem is sejthető…
2017. március 21. Horváth Ferenc
